The Catalyst - Chapter 24.

24. Let the past die?

Megint arra riadtam fel, hogy az ágy mellé zuhantam. A szívem majd ki akart ugrani a helyéről, a hajam a nyakamhoz tapadt és kapkodtam levegőért.

Erősen bevertem a jobb karom az éjjeliszekrénynek használt kis asztal sarkába, amiről hangos puffanással esett le a műanyag digitális óra.

A dátum és az idő vörösen világított fel a falra: 2013.05 06. 03:41.

A lélegzetem kis nedvességet hagyott a padlón, éreztem, ahogy az arcom a hűvösnek nyomtam. Próbáltam lelassítani a szívemet, de a pánik, ami körülölelt, nem akart engedni. A gyomrom pici, nehéz kő volt, a torkom összeszorult, a szememből könnyek szöktek ki.

Még mindig élénken villogtak az álmom képei összeszorított szemem mögött – vagy talán csak a rendőrségi jelzőfények voltak azok. Abból az átkozott rémálom-kastélyból.

Éreztem, hogy a gyomrom bukfencet vet, és fájdalom a karomban ide vagy oda, de fel kellett pattannom és a fürdőszobába futnom, hogy kiadjam magamból a vacsorára elfogyasztott ételt. Minden kijött belőlem szinte azonnal, de még vagy negyed óráig térdeltem a kagyló mellett és öklendeztem.

Már szinte megszokottan mostam meg az arcom és a fogam, aztán visszamásztam az ágyba. Bekapcsoltam a laptopom és megnyitottam a levelezőt, de nem érkezett egy e-mail sem.

Reed már három hónapja nem jelentkezett.

Remegtek az ujjaim, ahogy bepötyögtem neki azt a pár sürgető és kétségbeesett sort, hogy írjon, legyen szíves. Csak hogy tudjam, hogy jól van-e. Hogy tudjam, hogy mit rontottam el. Hogy tudjam, haragszik-e rám.

Tudtam, hogy jól van, hogy nem rontottam el semmit és azt is, hogy különösebben nem haragszik rám. Zach elmondta, amikor néhány napja felhívott, mert észrevette a sok üzenemet Reed telefonján.

Reed már csak Reed volt. Most „egészséges” volt, ott volt vele Zach, írta a könyvét, járta az országot.

Röviden: nem volt szüksége többé rám.

Nekem viszont nem ment ki a fejemből, ahogy elváltunk… hogy akkor milyen szomorúnak tűnt, hogy milyen elhagyatottnak látszott. Ahogyan az sem, hogyan küzdöttem az életéért. Kísértett álmomban. Épp ma is.

Tudtam, hogy már képtelen leszek visszaaludni, így inkább bekapcsoltam a tévét és csak üres fejjel bámultam az egyik sportcsatornát.

Ma legalább tudtam két és fél órát aludni.

**

Két autó összeütközött. Nem nagy dolog, ugye? Még komoly sérülést sem szenvedett senki, csak a festék pattant kicsit le a járművekről. Néha ilyen is előfordul az én kis nyugodt falucskámban. Nem nagy kunszt.

Befogtam a fülem, ahogy kuporogtam az árokban, a két autó összecsattanása pillanatában automatikusan vetődtem be oda a gaz közé, miközben a nagymamámtól sétáltam hazafelé.

A térdem lehorzsolódott és a pólóm fűfoltos lett.

Hiába tudtam és láttam, hogy nem komoly a baleset, én újra ott találtam magam a kórházban, amikor Shiori meghalt. Újra és újra bevillant a kép a temetéséről, ahogy krémszínű ruhájában, halott-sápadtan ott feküdt a koporsóban.

Három rendőr győzködött, hogy ne féljek, senkinek semmi baja, én mégis úgy nyöszörögtem, mint egy kisállat.

Pár perccel később, mikor már a nagymamám jött értem, mert megkértam a szomszédokat, akik kint bámészkodtak, hogy szóljanak neki – azt hazudtam, hogy kiment a bokám - kimásztam az árokból.

Megkértem, ne szóljon erről senkinek, és a mama mindig mindent megtett az unokáiért – még ezt is, pedig láttam rajta, hogy aggódik. Észrevette, hogy nem a bokám miatt folytak a könnyek az arcomon, de nem tette szóvá.

**

Szeptember másodikán kezdtem meg újra az egyetemet. Rémesen furcsa volt, hogy mindenki - oké, azért nem mindenki, de a kilencven százalék – fiatalabb volt nálam. Én is így kezdtem anno, aztán… jött Mike és az életem fenekestül felfordult.

Az első nap nem volt nehéz, ismerkedtünk – én kevésbé – az épülettel, az órákkal, a tanárokkal. Egy-kettő felismert, de inkább a hátsó sorokban foglaltam helyet, és mivel most jól akartam csinálni az egészet, jegyzeteltem és odafigyltem.

A laza nap ellenére éjszaka megint kint ültem az erkélyemen, élveztem, hogy a levegő kissé hűvösebb volt, nap közben szakadt rólam a víz. Más volt az itteni meleg és az, amihez az évek során Kaliforniában hozzászoktam.

A szívem már majdnem normális ütemben vert, a karcolás a combomon kicsit ugyan égett – az esés következménye.

Ma éjszaka a szálloda tetején álltam, azon a napon, amikor Mike bejelentette, hogy elveszi Fannit – először. Amikor úgy döntöttem, eldobom magamtól az… - még a fejemben sem akartam kimondani.

Most ez kísértett álmomban, úgy éreztem, ott állok az épület tetején, a legszélén és a hajamba belekapott a szél és lenéztem és nem akartam meghalni, annyira nagyon nem, mert az élet szép is tud lenni és végig erre is gondoltam és mégis leléptem a szakadékba és… és arra ébredtem, hogy padlót fogtam – megint.

A szívem döbörgött, kapkodtam levegőért, a zuhanás annyira valóságosnak tűnt, hogy még egy sikoly is kiszakadt belőlem.

Elővettem még egy szál cigit és rágyújtottam, a kezem úgy remegett, hogy alig tudtam működésre bírni az öngyújtót.

**

Egyszer tudtam volna jót aludni – a hűvös szellővel érkező szeptemberi zápor kellemes volt a sok meleg nap után -, de a telefonom hangos csengése megzavart.

Napok óta nem aludtam szinte semmit, a kimerültség már lassan fizikailag is befolyásolt. Fájt a fejem, a szemem hamar elfáradt az órák végére és a kezem is enyhén remegett.

-          Ha---a---hmm? – nem találtam meg a hangom, mintha náthás beteg lettem volna, rekedt voltam és halk.

-          Nem is tudtam, hogy hazaköltöztél, szia neked is! – a hangja vidám volt, a visszafogott mosolyát sejtettem mögötte, amit úgy szerettem.

-          Adam?!

-          Azért még örülök, hogy megismered a hangom… legalább egy éve nem beszéltünk.

-          Nem volt az annyi – vagy igen?! Felültem, mert féltem, hogy belealszok a mondatba, de hallani a hangját több mint jó érzés volt. Az a mély, búgó hang, amit úgy szerettem akkor.

-          Ne haragudj, hogy ilyen korán felkeltettelek – szabadkozott, a háttérben autódudálást hallottam. Ránéztem az órára, ami már pókhálósra tört a sok megpróbáltatásban: 2013.09.19. 06:57

-          Ümm… semmi baj. Amúgy is már kelnem kellett volna – ráncoltam a homlokom, azt hiszem, túlságosan mégsem alhattam sokat, csak úgy éreztem. Emlékszem egyszer még megnéztem az időt hajnali három körül. – Tízre órára kell mennem.

-          Órára?

-          Ja, hát… újra elkezdtem egyetemre járni. Meteorológiám lesz ma, meg Földtanom.

-          Izgalmasan hangzik – a háttérzajok elhalkultak egy kis csilingelés után. Azt hiszem talán lift lehetett. – Erről nem is tudtam. Francba!

-          Miért? Mi a baj ezzel? – ásítottam. – Bocsi.

-          Álmos vagy… hívhattalak volna később is, tényleg én… inkább visszahívlak majd, nem aka---

-          Jaj, dehogy. Amikor én alszom, akkor te dolgozol és fordítva. Mondd csak, amúgy is olyan régen hallottam a hangod – magamat is megleptem a kijelentéssel, és főleg azzal, hogy mennyi mosollyal a hangomban mondtam ezt.

-          Hát… - meglepetten elhallgatott egy kicsit, és a lift újra csilingelt. – Hát még én hogy meglepődtem, amikor megpróbáltalak utolérni a szerkesztődnél. Ő mondta, hogy elköltöztél már hónapokkal ezelőtt. Azt hiszem ő is látta rajtam, hogy halvány gőzöm se volt erről.

Lux említésére kissé megrezzentem. Mostanában eléggé elfajultak köztünk a dolgok. Több minden is közrejátszott: hogy eljöttem egy szó nélkül, hogy cserbenhagytam őt a munkában és mint a barátom, és hogy a kapcsolata sem volt rendben, és valahogy ha a Linkin Park tagjai között veszekedés tört ki, állítólag valahogy mindig felmerült a nevem.

-          Los Angelesben vagy?

-          Igen, dolgozom. Kicsit. Szóval gondoltam megkereslek, de…

-          El---

Azt akartam mondani, hogy el kellett jönnöm onnan, de ezt anno mondtam Reednek is, és akkor igaznak is éreztem. Most folytogató volt és kellemetlen és hazugság. Menekültem, azt hiszem. Megint.

-          Szóval eljöttem – ismertem be halkan, amire pár pillanatig ő sem szólt semmit. Gondolom volt egy véleménye, de nem mondta ki.

-          Igen, kár. Én igazából el akartalak hívni egy eseményre. Olyasmit szervezek, mint mikor megismertelek – elhalkult egy kissé, azt hiszem neki is eszébe jutott, milyen jó volt akkor este. Éreztem, hogy elpirulok és a mosoly megintcsak az arcomra kúszott.

-          Szívesen elmegyek. Mondd meg mikor és hol.

-          De nem… nem baj, hogy kimaradsz a suliból? – a kérdése meglepett, mert azon nyomban, ahogy elképzeltem, hogy találkozunk, elfeledkeztem minden másról.

-          Nem, legalábbis egy-két hét nem baj.

-          Akkor jó. November elejére szeretném, és ezt kapd ki… Pearl Harbort fogjuk megnézni. Jönnek veteránok velünk és… tudod egy kis történelem.

-          Egy kis rettenet - bólintottam.

-          Fontosak a gyökereink. Az pedig egy meghatározó hely és---

-          Ó, nem kell meggyőznöd, ott leszek!

-          Tényleg?

-          Hát persze.

**

A következő hetekben állandó üzenet- és hangkapcsolatban voltam Adammel, segítettem a szervezésben, főleg anyagilag, de mindenféléről informált kérés nélkül is. Kikérte a véleményem és megosztotta velem a terveit.

Az alap elgondolás annyi volt, hogy valamilyen úton-módon kiválasztottak a szervezetével húsz olyan családot, akik tagjai között voltak még aktív katonák, és nekik szerették volna megmutatni ezt a helyet. A jelentőségét, a szépségét és a szomorúságát egyaránt.

Simán elmehettem volna úgy is, hogy nem kell fizetnem semmit, Adam támogatói fantasztikusak voltak, de úgy éreztem, hogy van bőven elég pénzem ahhoz, hogy én is egy legyek a sok támogató között. Meg amúgy is nem akartam a potyautas lenni.

A tanulás eléggé lefoglalt nap közben, míg ennek az útnak a szervezése és a készülődés éjszaka. Általában így beszélgettem Adammel, nálam éjjel volt, nála pedig kora este, szóval az a kevés alvás, ami jutott, relatív nyugalomban telt.

Még így is kétnaponta írtam Reednek, kérleltem, hogy jelentkezzen, hogy mondja el, mi jár a fejében amiért így kizárt az életéből. Válasz egyszer sem érkezett.

**

Okulva az előző ”kalandomból” az egyetemen, már most elkezdtem kidolgozni a tételeket a vizsgákhoz. Most jól akartam csinálni, tényleg meg akartam tanulni mindent, amit csak lehetett.

Míg íróként éltem az életem, sokszor eszembe jutott az a kirándulás a nemzeti parkokba és maga az a bizonyosság, amit a tudás ad az embernek. Még akkor is, ha egyébként kis hazámban ezzel a diplomával nem nagyon lehetett mihez kezdeni. Terveim voltak a továbbiakra.

Otthon minden nyugis volt, a családommal töltött idő volt az egyetlen, amiért kevésbé éreztem bűntudatot, hogy elhagytam Los Angelest, a barátaimat és a munkámat.

Mike és Fanni amúgy is sokszor jelentkeztek, a baba a pocijában pont születésnapi ajándékként köszöntött engem. Örültem nekik, tényleg így volt, de azt hiszem az is valahol alapvető emberi tulajdonság, hogy belegondoltam, hogy igen ez én is lehetnék. Babavárásuk híre örömteli volt, mégis egy kis tüske volt a szívemben. Haladtam az életemben, de egyáltalán nem úgy, ahogy régen elképzeltem.

Mike-ot pedig sosem kérdeztem arról, hogy miért jöhet fel a nevem, ha valami – bármi – baj volt a zenekarral. Nem mertem, kicsit nem is akartam.

**

-          Te sosem alszol egyébként? – kérdezte az indulásom előtti éjszaka.

-          De, néha – vontam vállat habár nem láthatta.

Nem akartam ezzel foglalkozni, nem akartam felfogni, hogy mit jelentenek ezek az álmatlan éjszakák és a nap közbeni „rohamok”, amik néha megfojtottak. Pláne nem szerettem volna beavatni őt. Nem azért, mert hogy hú de nem tartozik rá, de nem tudtam, hogy mi most akkor…? Barátok voltunk? Vagy csak azért hívott magával, mert ez a „munkája”?

-          Megírtad azt a dolgozatot? – hallottam, hogy pakolt közben, ő is készülőben volt.

-          Igen, szerintem simán lesz egy négyes – beletelt kis időbe, mire a beszélgetéseinkkor ráeszméltem, hogy az ő iskolarendszerük mennyivel másabb, és el kellett magyaráznom a magyar értékelést neki. Aranyos volt.

-          Akkor jó. Tényleg nem bánod, hogy maradunk még egy hetet? Én… hát szóval gondoltam, jó lenne és… tudod, régen találkoztunk és… meg amúgy is, mi rossz lenne benne… meg ha már ott vagyunk, szóval…

A zavara átsütött a vonalon keresztül, és olyan édes volt, ahogy megpróbált, nem is tudom, magyarázkodni, vagy hasonló. A kirándulás négy napig fog tartani a tervek szerint, megnézzük a múzeumokat és kiállításokat, lesznek beszélgetések és felolvasások – legnagyobb rémületemre megint -, de Adam megkérdezett róla, hogy nem akarnék-e egyet nyaralni, maradhatnánk még egy hetet. Természetesen igent mondtam.

-          Dehogy bánom! Ne viccelj! Jó lesz újra találkozni és amúgy is ez Hawaii, ki ne akarna ott eltölteni egy kis időt? – kuncogtam, mire hallottam, ahogy hangosan kifújta a levegőt.

-          Jó. Akkor jó. Én… örülök.

**

A repülőút baromi kimerítő volt. Egy teljes napot utaztam. Először el kellett mennem Budapestről Frankfurtba, ami egy viszonylag rövid út volt, viszont ott kellett éjszakáznom a reptéren. Kivettem egy szobát az ottani hotelben és pár óra alvás után sikítva ébredtem.

Azt álmodtam, hogy a hawaii homokban próbálom újraéleszteni Adamet, de nincs elég oxigén a tüdőmben, nem tudtam belefújni az orrába, és hogy a mellkaskompresszió közben eltörtek az ujjaim. Erre a fájdalomra ébredtem fel és úgy néztem ki, mint aki egy kísértetházból szabadult épp.

Frankfurtból egy tizenegy órás repülés után értünk San Franciscóba, ahonnan még egy öt és fél órás szenvedés után értem oda Honoluluba.

Egy pasi várt rám, aki tagja a szervezetnek, George, volt olyan kedves, hogy kijött elém és elautóztunk a Prince Waikiki nevű szállodába. Próbált velem kicsit beszélgetni az úton, de annyira kimerült voltam, hogy csak pár szóban válaszoltam neki.

Nem mondtam volna visszafogottnak a helyet, de Adam és a csapata most tényleg egy amolyan jutalomutat szerveztek, szóval megértettem a dolgot. A nap lemenőben volt, gyönyörű aranyszínűre festve az eget, az óceán pedig hihetetlenül mélykéknek tűnt most.

Ámulva bámultam a bejáratnál a lemenő nap fényét és az embereket, ahogy nyugodtan sétálgattak odalent a parton. Még a táskákat is inkább letettem a földre és teljes testemmel hátat fordítottam a bejárati csarnoknak, csak hogy le ne maradjak erről a csodáról.

Láttam már szép naplementéket, Los Angelesben is fantasztikus látvány volt, de azért Hawaiinak volt egy különleges varázsa.

Nem is hallottam, hogy valaki közeledett volna felém, csak arra lettem figyelmes, hogy a bal oldalamon feltűnt egy magas, erős test, és ahogy felé pillantottam, úgy éreztem, már egy kis ideje figyelhetett engem, mert halványan mosolygott a csodálatomon.

Sötét tekintete vidáman csillant, a lemenő nap bronzszínű pöttyöket festett az íriszébe. A haja most kicsit hosszabb volt, mint mikor utoljára láttam, fekete volt, mint az ónix.

Hátra kellett billentenem a fejem, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni. Sosem zavart, hogy mennyivel kisebb voltam nála. Valahogy az egész lénye így még inkább vonzó volt nekem. Férfiasabb, vadabb… figyelmet követelő.

Ajkai szélesebb mosolyra húzódtak, amit az én arcom is tükrözött, a szívem hevesebben kezdett dobogni és automatikusan lábujjhegyre emelkedtem, talán még az előtt, hogy egyáltalán felém kezdett volna dőlni.

Az ölelése meleg volt, biztonságot adó és… felkavaró. Felkavarta azokat az érzéseket, amiket aznap este éreztem, amikor megismertem őt New Yorkban. Hogy mennyire magával ragadott már akkor, amikor megpillantottam, ahogy a kuka tetején ücsörögtem, ő pedig benyitott hozzánk a mosdóba Reeddel. Hogy milyen jó volt, amikor az asztalnál ülve úgy flörtölt velem, vagy úgy próbált közeledni felém, hogy összeért a kezünk és a lábunk. Azok az apró kis érintések akkor nagyon jól estek, de azok semmik voltak ahhoz képest, ahogy most voltunk.

Megpróbáltam elnyomni magamban ezeket az érzéseket, mert tudtam, hogy akkor este teljesen belezúgtam Adambe, és most nem engedhettem ezt meg magamnak. Elvégre vele is én szúrtam el, mint ahogy mindig, és nem lehettem benne biztos, hogy ő tényleg csak azért hívott-e, mert…

De a hosszú ölelés nem ezt mondta. Ez az ölelés azt mondta: „hiányoztál!” és hogy „miért tartott ilyen sokáig, hogy újra láthatjuk egymást?”

The Catalyst - Chapter 23.

 

23. That’s the price You pay

Feladó: Reed <reed.bennett1985@dreambookshelf.com>

Címzett: Helena <helenahunyadi_1028@dreambookshelf.com>

Tárgy: nem hiszem el

Dátum: 2013.01.01. 00:06

Azóta próbálom magam megnyugtatni, mióta elmentél. Egyébként köszi azt a rövidke üzenetet, hogy épségben hazaértél! Azért vártam volna valami magyarázatot, hogy mégis mi a büdös fenének így kellett megtudnom? És egyáltalán, hogy lehet csak így, hipp-hopp eldönteni, hogy hazaköltözöl? Nem érdemeltem volna annyit, hogy elmondd?!

Pocsék barát vagy! Pocsék, szar barát!

UI: Kibaszottul boldog új évet!

Feladó: Helena

Címzett: Reed

Tárgy: nem ellened irányult, eskü

Dátum: 2013.01.01. 00:19

Kérlek szépen, próbáld magad egy kicsit a helyembe képzelni! Annyi minden történt, és te magad is mondtad, hogy sosem tudom eldönteni, mit akarok.

Most viszont ebben az egyben biztos vagyok: haza kellett jönnöm, a családom körében szeretnék lenni.

Kérlek, ne értsd ezt úgy, hogy téged nem szeretlek! Te is tudod, tudnod kell, mennyire fontos vagy nekem! Egy pillanatig sem akartalak téged bántani, te lennél az utolsó, akivel megtenném! Mindig mellettem álltál, amiért nagyon hálás vagyok, de én is próbáltalak mindig támogatni. Kérlek, kérlek, kérlek szépen ne haragudj rám!

Ez tényleg nem olyan, hogy most soha többet nem találkozunk, de a los angelesi élet nekem most nem megy.

Feladó: Reed

Címzett: Helena

Tárgy: egyedül hagytál

Dátum: 2013.01.09. 10:23

Nem is az, hogy haragszom… Vagyis részben igen, de inkább azt érzem, hogy na most akkor? Kihez tudok átmenni? Kivel tudok beszélgetni? És igen, tudom, hogy sok ismerősöm, haverom, barátom van, de egyikük sem olyan nekem, mint te. Viszont, ahogy így gondolkodtam az elmúlt napokban, rájöttem, hogy talán így volt jó, mert túlságosan is rád támaszkodtam az elmúlt időben.

Feladó: Helena

Címzett: Reed

Tárgy: sosem leszel egyedül

Dátum: 2013.01.09. 12:00

Ha bármikor úgí érzed, hogy nem bírod, hogy… tudod, hogy szükséged van rám, szólj! Nem tudnám elviselni, ha megint történne veled valami! Ígérd meg!

Feladó: Reed

Címzett: Helena

Tárgy: nyugi

Dátum: 2013.01.10. 00:10

Erről szó sincs! Sosem lesz olyan többé, mert bár nagyon-nagyon hiányzol, olyan téren még mindig erősnek érzem magam. Minden nap bejárok apámhoz ebédelni a céghez, elmegyek egyet futni, vagy az edzőterembe, minden nap írok egy kicsit… Stabilan megvagyok, nyugi!

Feladó: Helena

Címzett: Reed

Tárgy: oké

Dátum: 2013.01.10. 01:16

Rendben.

De tényleg nem akarom, hogy úgy érezd, hogy elhagytalak. Nem akarom, hogy azt hidd, nem beszélhetünk, hogy nem hallgatnálak meg, bármi is legyen épp veled, jó vagy rossz.

Úgy érzem, haragszol, és meg is érteném, ha így lenne. De egy dolgot tényleg soha-soha ne felejts el: mindig itt leszünk egymásnak. Szólsz és ott is vagyok! Attól még, hogy eljöttem… tudod, ugyanúgy szeretlek.

Feladó: Helena

Címzett: Reed

Tárgy: merre vagy?

Dátum: 2013.01.15. 09:56

Nem válaszoltál az előző e-mailre és a telefont sem veszed fel. Kicsit aggódom. Kérlek, írj vissza!

Feladó: Helena

Címzett: Reed

Tárgy: sms

Dátum: 2013.01.17. 10:02

Köszönöm a jelzést, hogy „megvagy”. Kicsit bővebben? Mesélj valamit! J

Feladó: Reed

Címzett: Helena

Tárgy: semmise

Dátum: 2013.01.29. 02:03

Szia, Hel!

Nyugi, nincs semmi különös! Azért nem írtam, mert nem nagyon lenne mit mesélnem.

Puszi

Feladó: Helena

Címzett: Reed

Tárgy: bestsellerking

Dátum: 2013.01.30. 07:59

Ugyan, még hogy semmi? A könyved, amit olyan frankón együtt írtunk végül, vezeti a listákat. Ez szuper! Dedikálások, felolvasások… nem hiszem el, hogy sehol sem történik veled semmi! Pasik, nők? Mártöbb, mint egy hónapja nem tudok rólad szinte semmit.

Velem tényleg nem sok minden történik, nagyjából mindig itthon vagyok. Gondoltam rá, hogy veszek Pécsett egy lakást, de egyelőre élvezem, hogy együtt vagyok anyáékkal.

Mike és Fanni itthon voltak szilveszterre, átmentem hozzájuk koccintani, de aztán Csicsi nem ivott, babát várnak. Legalább nekik jól alakul, nem igaz?

Hiányzol!

Szeretlek!

Kérlek, írj hamar!

Feladó: Reed

Címzett: Helena

Tárgy: őszinteség

Dátum: 2013.02.11. 00:33

Oké, akkor így két hónap távollét után elmondom, mit érzek és gondolok.

Akkor, amikor a reptéren ébredtem fel a kocsiban, és olyan gyorsan csak a képembe vágtad, hogy így döntöttél és értsem meg… Hel, amióta az eszemet tudom, író vagyok, de azt az érzést a mai napig nem tudnám szavakba önteni. Nem mondhatnám, hogy szomorú voltam, vagy hogy elhagyatott, vagy mérges, csalódott, letaglózott. Nem ezek egyike sem voltam, hanem tudod mi? Rémült.

Mert ismerlek egy ideje, és anno mikor azt mondták nekem, hogy „vegyelek a szárnyaim alá” azt gondoltam, hogy nemár édes jó istenem, minek raknak mellém egy nyavalygós kislányt? És tudod mit? Az voltál és a mai napig is az vagy. És utáltalak eleinte. Nem éreztem, hogy igazán helyed lenne a király mellett, ahogy azt te is említetted az előző leveledben. Az vagyok egy ideje, mert bár lehet, hogy a magánéletem egy káosz olykor, de az írás mindig is ment. De aztán elkezdtelek megismerni, és te is engem, és talán pont azért szerettelek meg ennyire, mert mersz ellent mondani, és mert a te életed még az enyémnél is sokszor káoszosabb. Nem éreztem melletted magam különcnek, sosem kellett eltitkolnom semmit, sosem gondoltam, hogy bármiért is kevesebbnek gondolnál magadnál. Úgy találtam egy idő után, hogy jól kiegészítjük egymást, hogy pont annyira hasonlítunk, mint amennyire különbözünk.

Szóval ott én rémült voltam, mert óhatatlanul is elkezdett alakulni valami köztünk.

Nem tudom, te is érezted-e, vagy csak már tényleg én nem tudom az identitásom és hogy mit is akarok… Úgy éreztem, hogy menekülsz, és most nem előlük, hanem előlem. Feléjük mindig futottál inkább, még ha sokszor kemény kőfalakat is kellett megostromolnod ezért, és amikor mi ketten kezdtünk közeledni… elmentél.

Persze aztán mostanra rájöttem, hogy nem hibáztathatlak és nem lehetek mérges, hiszen megértem. Én sem akarnék olyannal lenni a helyedben, aki csak kóstolta a nőket, de a férfiakat viszont falta.

Ne értsd félre, nem vagyok beléd szerelmes! De érzek valami erőset. És tudod, talán tényleg jobb, hogy távol vagy, mert nem vagyok biztos ebben az egészben én sem, és a legkevésbé bántani szeretnélek, pedig előfordulhat, hogy ezt tenném csupán azzal, hogy önmagam adom.

Csak tudod… azért fáj a lehetőség hiánya.

Tudod, Schrödinger macskája.

Feladó: Helena

Címzett: Reed

Tárgy: Schrödinger macskája

Dátum: 2013.02.11. 07:03

Most megleptél, ezt el kell ismernem.

Rendben, akkor megpróbálom én is leírni.

Amikor először mentem hozzád az elvonóra, és megláttalak… komolyan mondom, azelőtt még sosem néztem rád úgy, tudod, női szemmel, és bevallom, nagyon tetszettél. Örültem is persze, hogy élsz, meg hogy gyógyulsz, de ez nem ehhez tartozott, nem emiatt éreztem így.

Talán az az idő abban a rémálom-kúriában, az hozott hozzád ilyen közel, talán az mutatta meg, hogy igenis mindig tudtam és érzékeltem, hogy az egyik legjóképűbb pasi vagy, akit csak ismerek (ne vigyorodj önelégülten!).

De aztán ott volt még Adam, és adni akartam annak a kapcsolatnak egy esélyt. Tényleg akartam.

Nem tudom, Reed.

Igazad volt az esküvőn, sosem tudom, hogy mit is akarok igazán.

És igen, az is visszatart, hogy hát egy csomó ideig úgy tudtam, hogy a férfiak érdekelnek téged. Aztán, ahogy ismerkedtünk, tudtam arról a néhány nőről, de…

Viszont én sem akartam neked jelezni a vonzalmam, mert pont ezért. Nem tudtam, hogy most ez igazi, vagy csak a nagy ijedtség hozta ki belőlem. És én sem akartalak bántani téged.

Nem tudom mi lenne a macskával…

De azt tudom, hogy egyedül te vagy az, aki most igazán hiányzik.

Megmondom őszintén, most hogy csak így vagyok, megint nagyon sokat agyalok ezen az egészen, és nem csak rajtunk, hanem mindenen. Az elmúlt néhány éven. Annyi minden történt velem, hogy nem is tudom sokszor sorbarakni az eseményeket.

Összeillenénk, korban is, karrierügyileg is, az általános mindennapokban is, és szép pár lennénk… de mi van, ha mégsem?

Nem tudom…

Hiányzol!

Feladó: Reed

Címzett: Helena

Tárgy: én sem tudom

Dátum: 2013.02.13. 23:56

Azért elég nevetséges, ha belegondolunk, hogy meg sem próbáltuk. Mármint érted, ez tényleg csakis a mi hibánk.

De sebaj, Drága! Nézzük a jó oldalát, most mindkettőnk élete viszonylag jó mederben van. Én királykodok :D te meg végre nyugiban vagy azok között, akiket nagyon szeretsz.

Meglátjuk, tartjuk a kapcsolatot, aztán lesz valami. Így vagy úgy.

Küldtem neked ajándékot Valentin napra :D

Feladó: Helena

Címzett: Reed

Tárgy: Pandora szelencéje

Dátum: 2013.02.14. 14:45

Most hozta a futár a csomagot. Ez valami gyönyörű, Reed, köszönöm szépen! Ez az a gyűjtős fajta, ugye? Tudod, hogy nem ismerem annyira az ékszereket :D De ez a kis szelence jó kezdő darab a karkötőn… meg kicsit vicces is.

Képzeld, volt rá kerek két napom, de beadtam a jelentkezésem az egyetemre. Oda, ahova jártam régen is, csak most földtudományok szakra. Rájöttem, hogy igazából szívesen tanulnék, és csak ez az egy dolog érdekel :D

Hiányzol! Tudom, talán nem fair mindig leírni ezt, hiszen én jöttem el, de… így van.

Feladó: Reed

Címzett: Helena

Tárgy: jól tetted

Dátum: 2013.02.14. 23:12

Látod? Ez így a jó. Csináld, amit szeretnél. Talán jót fog tenni neked. Bár akkor tényleg javaslom, hogy vegyél egy lakást, vagy legalább egy autót. De ha akarod, veszek neked mindkettőt.

Feladó: Helena

Címzett: Reed

Tárgy: megoldod helyettem?

Dátum: 2013.02.15. 08:01

Nem kell, de köszi :D

De tudod ez azt jelenti, hogy szeptembertől 3 évig akkor egyetemre fogok járni, kötve leszek. Persze nem jelenti, hogy ne tudnék menni hozzád, csak…érted.

Feladó: Reed

Címzett: Helena

Tárgy: maradunk, ahol vagyunk

Dátum: 2013.02.16. 00:59

Nem, Drága! Azt hiszem, így lesz a legjobb. Te is maradsz, ahol vagy, és én is. Lesz biztos, amikor találkozunk, de… sok mindent kell átgondolnunk, mindkettőnk élete most változik, és habár nem vagyunk együtt, úgy néz ki, hogy a jó irányba változik. Fellángolásért nem borítjuk fel, bármennyire is hiányzik a másik. Előre kell néznünk, neked is és nekem is, hosszútávban gondolkodni. Nagy ez az óceán közöttünk, de kell, hogy köztünk legyen.

És járj nyitott szemmel, ne gondolj majd ott is, a sok új ember között rám! Sosem tudhatjuk, hogy mikor találkozunk valakivel.

Nem akarlak magamhoz kötni.

Ettől még hiányzol, ugyanúgy.

Csak most… így lesz a legjobb. Távol.

Rájöttünk, hogy igenis tudunk járni a másik nélkül. És őszintén megmondom, nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem.

De ez az ár, amit fizetünk a döntéseinkért. Te is és én is.

The Catalyst - Chapter 22.

22. All monsters are human

A hónapok csak úgy elfutottak mellettem, miközben próbáltam minden téren helyt állni az életemben. Segíteni Reednek Los Angelesben a terápiájával meg visszarázódni a mindennapokba az elvonó után, együtt lenni Adammel New Yorkban, megírni Reed könyvét és valamicskét a sajátomon is gondolkodtam.

Reed és Zach találkoztak miután kiengedték az elvonóról, de nem bonyolódtak újra kapcsolatba. Az idők folyamán mindig tudtam, hogy tartják a kapcsolatot, próbáltak egyensúlyozni a barátság és a szerelem határán, de nem igazán tudtam, hogy mennyire kötődnek még egymáshoz, vagy hogy ez a kötődés még igazi-e, vagy az elmúlt időknek köszönhető hogy előre akarnak-e lépni, vagy pont vissza.

Adam forgatta a sorozatát, aztán szervezett még felolvasó esteket, szerepet vállalt egy filmben és velem is sokat törődött. Viszont iszonyatosan bűntudatom volt, mivel egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vagyunk összeillőek, és ezt megint csak nem értettem. Amikor megismertem annyira magával ragadott, és úgy éreztem, hogy ő lehet a választottam, de aztán valahogy kiütköztek a különbségek. Ő nyugodt volt és erős, én meg folyton problémáztam, hol Reeden, hol a munkámon, hol azon a hülye esküvői meghívón.

Mike és Fanni október elejére tervezték, hogy egybekelnek, és természetesen engem is meghívtak. Örültem nekik, komolyan úgy hittem, hogy ők egy pár, és jók együtt, hogy nekik a külön töltött idő nem a véget jelentette, hanem egy új kezdetet. Mégis minden egyes alkalommal, ahogy megláttam az ezüst betűkkel nyomtatott szöveget a kis kártyán, elszorult a torkom.

Miért van az, hogy másoknak mindig összejön az élet, nekem meg mindig van valami dráma?

Ami a munkámat illette, egyetlen sort sem tudtam leírni, mintha kifogyott volna a víz a kútból. Hiába dobtam le újra és újra a vödröt, üresen húztam vissza. Szerencsémre a kiadónál nem nyaggattak annyira, mint amennyire szerintem megérdemeltem volna, bár tény, hogy az egyik legsikeresebb írójuk voltam, azon nem kellett aggódnom, hogy azt mondják, hogy mehetek ahova akarok.

Adam szeptemberben döntött úgy, hogy nekünk jobb lenne külön utakon, és nem tudtam hibáztatni ezért. Szerettem őt, de közel sem úgy, ahogyan megérdemelte volna.

-      A múltban élsz, ezt már többször mondtam neked ezelőtt is – mondta nyugodtan, mikor a nappalijában ültünk, és a kapcsolatunkról beszéltünk. – És én nem élhetek a múltban, tudod jól.

-        Tudom, de nem igazán értem, hogy miért mondod ezt, mert-

-        Az ő zenéjére írsz, amikor írsz, vagy próbálsz írni – intett a kisasztalon heverő meghívó felé. – És mind a ketten tudjuk, hogy kinek a mintájára képzeled el a főhősödet min-den al-ka-lom-mal.

Csend telepedett ránk. Őszintén szólva dühös lettem, mert nem tetszett az, ahogyan rám akarta kenni a kapcsolatunk végét, mintha én megcsaltam volna őt, pedig szó sem volt ilyenről. Nem tudtam, hogy visszanyeljem-e a kikívánkozó szavakat, vagy inkább adjak nekik hangot. Ő törte meg a hallgatásunk.

-    Mondd, hogy nincs igazam, Hel! Cáfolj meg, és mondd, hogy nem vágysz valamelyik hősödre!

-    Milyen hősömre? – kérdeztem reménytelen felháborodással.

-   Mike-ra vagy Chris-re. Nem vagy túl rajtuk, sőt… ha valaki túl akar lenni az exén, akkor nem keresi őket.

-   Nem is kerestem Christ – kicsit még magamnak is úgy hangzottam, mint egy makacs kisgyerek.

-    Állandóan visszaolvasod a legutóbbi könyveidet, még azokat a részeket is, amik nem kerültek a nyomtatásba. És azokban ő van.

-     Visszaolvasom, mert nincs ihletem, és különben is, az hogy hasonlít a karakter rá külsőre vagy néhol belsőre is, az egy dolog. Ezek apróbb dolgok, te is tudod, hogy mennyire másképp írok, minthogy rá lehessen ismerni egy hús-vér emberre, hiszen-

-      Szörnyek, tudom – bólintott közbevágva. – Az összes ember az, így vagy úgy.

Nem gondolkodtam el a szavain, minden erőmmel visszautasítottam a jelentését. Jó barátnője voltam, amennyire csak tudtam, és neki nem volt elég. Nem tehettem ennél többet, így hát elfogadtam az álláspontját, összeszedtem a cuccaimat és visszavittem őket a lakásomba, LA-be.

Próbáltam úgy felfogni ezt a szakítást, hogy tényleg jobb lesz így, hiszen Adam egy csodálatos ember, fantasztikus szerető, de mélyebb kapcsolatot nem tudtunk kialakítani a kezdeti lángolás ellenére sem, így pedig tényleg ez a megoldás a legjobb.

Szeptember közepén Fanni már minden nap rámtelefonált, vagy random beállított hozzám, hogy ugyan el kéne hívnom valakit az esküvőjükre, mint a plusz egy főm.

-          Reed nagyon szívesen el fog jönni velem – hárítottam már ezredszerre is.

-          De az nem ugyanaz, mint valami partiképes pasi. Tudod, hogy értem.

-          Nincs senki, akit elhívhatnék – épp a ruhákat terítettem ki száradni és mérgemben már három csipeszt is eltörtem.

-        Adam? – kérdezte csak úgy unottan, közben a zoknikat helyezte el borzalmasan gyűrötten a szárítón.

-        Nem opció – még a fejemet is megráztam, csak hogy nyomatékosítsak. – Annak tényleg vége.

-         Na és Chris?

Ránéztem. Ismertem őt, és sosem volt az a nagyon olyan lány, akit érdekeltek volna a szív útjai, hogy úgy mondjam. Legalábbis nem volt olyan, aki ezekről a dolgokról annyit szeretne fecsegni, és nem éretettem, miért olyan fontos neki, hogy vigyek valakit. Pláne, hogy Christ.

Persze nem hagyott nyugodni a dolog és bár Reed megpróbált lebeszélni róla, én mégis megkerestem Christ. Igen, ha valakit szívesen elvittem volna erre az esküvőre, az ő volt. Nem mertem felhívni, szóval maradtam az üzenetnél.

„Október 2-án lesz Fanni és Mike esküvője. Szeretnem megkérdezni, hogy lenne-e kedved eljönni velem?”

Csak egyszerűen, benne van a lényeg és reméltem, hogy elég lesz neki ennyi, hogy tudja, mit érzek, vagy mit szeretnék ezzel elindítani. Írhattam volna hosszabban, szebben, elmondhattam volna neki, hogy hiányzik és hogy Adamnek igaza volt, mindenkiben őt keresem. Meg Mike-ot, de ezt még mindig magamban sem mertem kimondani.

A válasz két gyötrelmes nappal később érkezett, mikor már majdnem azon voltam, hogy felhívom Zach-et, ugyan puhatolózza már ki, hogy megkapta-e egyáltalán, vagy most mi van.

„Semmiképp.”

Egyetlen szó, de felért vagy ezer tőrrel. Rövid, egyszerű és biztosan tudom, mit érez és mit nem szeretne elindítani ezzel. Csak bámultam a kijelzőt, és azon gondolkoztam, hogy mennyivel szebb érzés volt az, amikor a régi sms-ek sorakoztak a képernyőmön és nem ez.

Miért utasít vissza, mikor tényleg nagyon próbálkozok nála már egy ideje? Most tényleg ennyire rossz lenne velem? Hogyan bizonyítsam még neki, hogy komolyan akarom őt?

Még a ceremónia közben is ezen gondolkoztam, mikor a templomban ültünk.

-          Fintorogsz – mormolta élvezettel a fülembe Reed. Persze ő életvidám volt és pörgős és látszólag boldog. Talán nekem sem ártana néhány hónap az elvonón?

-          Nem is – suttogtam vissza és oldalba böktem.

-          Csak arra nem jövök rá, hogy akkor csinálod, ha Mike-to látod, vagy ha Fannit?!

-          Te ezt élvezed, Reed? – kérdeztem rá kissé morcosan.

-          Szerintem vicces, hogy még magad sem tudod – a megjegyzése csípkelődős volt, de a szemei komolyak voltak.

Ezzel elnémított egy darabig, igyekeztem nem pofákat vágni, mikor férj és feleséggé nyilvánították őket, és végig, amikor kézenfogva, boldogan belépkedtek a gyönyörűen kidíszített terembe, amikor mindenki kocogtatta a poharát vacsora közben, hogy csókolják meg egymást, meg amikor eljárták az első közös táncukat.

-          Komoly vagy, mint egy hasmenés – suttogta a fülembe Reed, mikor táncolni vitt. Szerencsémre ő nagyon jól tudott vezetni, szinte nem is volt feltűnő, hogy elég béna voltam.

-          Mosolygok, nem látod?

-          Csak az nem látja, hogy mit takar a mosoly, aki nem ismer. És valljuk be őszintén, azért elég sokan, elég jól ismernek itt téged.

-          Örülök a boldogságuknak.

-          Nekem nem kell hazudnod – vont vállat és most a táncoló párosok között elnavigált bennünket a parkett széle felé.

-          Nem hazudok, én tényleg… Nem is tudom. Csak minden összejött mostanában. Azért gondolhatod, hogy nem a legjobb érzés Mike esküvőjén jelen lenni.

-          Pláne, hogy most nem Chris tart a karjaiban ugye? Vagy hogy nem te vagy az ara…

-          Reed!

-          Nem tanulsz – sóhajtott. – Pedig az élet már annyi mindent tanított neked. Léni!

-          Bagoly mondja verébnek! – vágtam vissza sértődötten. – Nem engem kellett összevakarni a padlóról néhány hónapja, ugye?

-          Először Mike-tól kaptál egy pofont – kezdte nyugodtan. – Aztán Chestertől, majd saját magadnak is adtál egyet, mikor úgy kellett levakarnod magad arról a tetőről – kissé megszorította a kezemet. – Utána jött Chris, és tőle is kaptál egyet, mert nem szeretted úgy, ahogy megérdemelte volna, aztán Mike-nak te adtál, de remélem érzed, hogy a végén mégis rajtad csattant!? Aztán Adam… és én is.

-          Mi van? Most miért… hiszen ez nem is ilyen esze-

-          Mindegyikből tanulhattál volna Léni, némelyikben te hibáztál nagyobbat, némelyikben ők, és még engem is komolyan számításba vettél egy percig.

-          Ami veled volt, az… örültem, hogy élsz és hogy gyógyulsz.

-          Láttam a szemedben – vigyorodott el. – Nem hibáztatlak, főnyeremény tudok lenni olykor.

-          Nagyon vicces vagy – igyekeztem sem a táncolókra nem nézni, sem Reedre.

-          Nem viccelek – megtorpant, amitől megilletődve mégis felnéztem az arcába. – Adamnek igaza volt. A múltban élsz, nem tudod őket elengedni. Főleg Christ és Mike-ot nem. Hiába szíktottál te a vőlegénnyel – intett fejével Mike felé. – mégis úgy érzed, hogy Fanni legyőzött, vagy hogy mennyire igazad volt, hogy otthagytad Mike-ot mert hát ugye mást vesz el, szóval jól tetted, de aztán meg mégis a szíved mélyén még mindig visszavágysz hozzá. Vagy beszéljünk Chris-ről? Nem vártál még egy napot sem, hogy Mike ágyába kerülj, miután szakított veled, de ugye ő a hülye, hogy mert bár azt mondta, hogy lehet még esélyed, aztán mégis visszakozott, mikor megtudta, hogyan vígasztalódtál?!

-          Reed…

-          Azért nem tudsz írni, mert függesz tőlük. Ha ők nincsenek, akkor üres vagy és semmi más nem foglalkoztat igazán, csak az, hogy miért nincs valamelyik veled. Lassan nem is tudom, hogy szereted-e igazán valamelyiket is, vagy mindegy lenne, csak az egyiket nyerd meg magadnak? Meg abban sem vagyok biztos, hogy akkor elégedett lennél-e, hiszen mindkettő a tiéd volt, és így vagy úgy, de mindkettőt sikerült elveszítened. És bár folyton ezt csinálod, ezt csináltad Adammel is, hogy akartad a kapcsolatot, jaj istenem, csak nehogy egyedül legyél, a végén mégis eldobod, mert ezért nem jó, meg azért nem jó. Nem tudom, hogy végső soron egyedül akarsz-e lenni, vagy egyáltalán nem tudsz létezni egyedül?

Csak bámultam fel rá, azt hiszem minden erő kifutott a testemből, ahogy hallgattam a szavait, és jó volt, hogy a karjai között tartott, mert félő volt, hogy összecsuklottam volna a szavai súlyától.

Nem számítottam erre tőle, egy esküvő közepén meg pláne nem. És igaza lenne? Azt már tudtam, arra már rájöttem, hogy sokszor én magam sem tudtam, hogy mit is akarok, de ahogy így elmondta ezeket a dolgokat, teljesen úgy hangzott, hogy kihasználtam ezeket a férfiakat. Hogy végig míg úgy éreztem és úgy gondoltam, hogy ők bántak el velem nagyon csúnyán, valójában én voltam a rossz.

Mert minden ember szörnyeteg… így vagy úgy.

Nem táncoltunk többet, csak ittam a pezsgőt, meg etten a különböző sütiket, ő meg vagy százszor elmondta, hogy nem bántani akart, csak hogy ideje lenne eldöntenem, hogy ki is vagyok. Milyen ember vagyok. Mit akarok és kivel akarom azt.

Számított volna, ha bármit is akartam volna Mike-kal? Most lett férj. Vagy ha Chris-szel képzelem el a jövőmet? Nem egyszer jeleztem felé, hogy szeretnék vele lenni, és ő nem egyszer visszautasított. Hajlandó voltam beleállni több pofonba is érte, és neki mégsem számított.

De vajon azért nem, amiket Reed mondott? És egyáltalán miket is mondott? Hogy rossz barátnő voltam, hogy végig Mike-ra vágytam Chris mellett, aztán amikor lehetőséget adott a döntésre, én rosszul döntöttem, és ugye még egy nap sem kellett ahhoz a rossz döntéshez…

Rengeteget gondolkodtam ezután, és félretettem mindent. A munkát, Chris-t és Mike-ot és Adamet, és még Reedet is hanyagoltam egy kicsit. Na nem nagyon, hiszen nem akartam büntetni őt, tényleg nem, de szükségem volt egy kis időre. Egyedül. Csak én és a több milliárd gondolatom.

Jártam Los Angeles utcáit, néztem és figyeltem az embereket, elgondolkodtam rajta, hogy milyen lehet az ő életük, hogy mitől boldogok épp vagy mitől szomorúak. Sokat voltam a parton, tetszett, hogy még ilyenkor is jó idő volt, legalább ez nem vett el a kedvemből. Beültem kávézókba, parkokba, vagy csak egy padra az utcán, és írni próbáltam, de nem ment. Nézegettem a telefonkönyvet a mobilomban, végiggondoltam, hogy a rengeteg név közül kit is tudnék felhívni szívből, hogy töltsünk együtt időt, vagy hogy épp mi a helyzet vele. Nem is kell nagyon ecsetelnem, hogy elég kevés ilyen volt.

-          Miért kell ilyen korán bárhová is menni? – kérdezte Reed reggel ötkor, kávét iszogatva az anyósülésen.

-          Meglátod – mosolyogtam rá és bekapcsoltam egy kis zenét. Az út kellemesen nyugodt hangulatban telt, Reed még el is aludt közben. Szívem szerint felébresztettem volna, de még mindig féltem, mit fog szólni.

-          Ott vagyunk a hol is? – nyitogatta a szemeit, amikor megálltam a parkolóházban.

-          Gyere – kiszálltam, ahogy ő is. Hangosan bevágta a kocsiajtót, ahogy rájött, hol vagyunk és meglátta a bőröndöt, amit előcincáltam a csomagtartóból.

-          Mit keresünk a reptéren? – kérdezte gyanakvóan halk hangon. – Mégis hazamész karácsonyra?

-          Nem – ráztam meg a fejem, közelebb léptem, szétnyitottam a tenyerét, és beletettem a kocsikulcsokat. – Vidd haza – kértem, de már most elcsuklott a hangom. Itt van, amitől féltem, de már nem halasztgathatom tovább. – Használd, ha szeretnéd – cincogtam, közben könnyek csordultak végig az arcomon.

-          Léni, mi ez az egész? – megragadta a kezem, közelebb húzott magához, és rémülten-zavartan nézett le rám.

-          Hazamegyek – bólintottam. – És ez nem jelenti azt, hogy soha többet nem találk-

-          Ne! Léni, ez hülyeség, megint elhamarkodottan döntesz! – mondta hevesen zihálva. – Amiatt van, amit az esküvőn mondtam? Tudom, hogy lehettem volna finomabb is, de-

-          Nem – vágtam a szavába, és fájt, hogy láttam rajta, mennyire megijeszti az, hogy rájött, búcsúzni jöttünk ide. - Magam miatt döntöttem így, nem miattad! – két kezem közé fogtam az arcát és a könnyeimen keresztül néztem fel rá. – Kérlek, fogadd el, hogy erre van szükségem!

-          Itthagysz?

-          Hidd el, te fogsz a legjobban hiányozni! – léptem még közelebb, a mellkasunk összeért, éreztem, milyen gyorsan szedi a levegőt. – Nem Chris, nem Mike, nem más. Te! Sokkal inkább az életem része vagy, mint ők valaha is voltak. Bennem élsz, és nem csak azért, amit akkor tettem, ahogy küzdöttem érted, hanem mert… - megráztam a fejem, nem találtam a hangom.

-          Hel…

-          Hanem mert igazad volt. Mindenben. Mindenben. És el kell most engedned.

Minden ember szörnyeteg… vagy minden szörnyeteg ember. Én is az voltam most, ezt tisztán éreztem, láttam a szemében a fájdalmán keresztül.

Hosszú percekig néztünk egymásra, láttam rajta a viaskodást, hogy most engedjen-e el vagy ne, hogy vajon mit kellene mondania, hogy maradásra bírjon, de végül egyikünk sem mondott mást. Egyszerűen közelebb hajolt, én pedig lábujjhegyre emelkedtem és a szánk összeért. A csók rövid volt, telve a búcsúzás kínkeserves szomorúságával, azzal a röpke hevességgel, amivel valakit magadhoz akarsz láncolni, és még valamivel, amit aztán hosszú évekig nem tudtam megfejteni ezután.